- Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém - válaszolta önmagának feltett kérdésére Kollár József, ezzel is demonstrálva, egyebek mellett, az önmegszólító riport létjogosultságát.
Ez az önmagával készített és sugárzott 15 percig (sem) híres riport a legenda szerint a Szépművészeti Múzeum előtt hangzott el 2005. március idusán, miközben izgatottan várakozott relatíve pontosan érkező, későbbi feleségére, Déri Krisztire, hogy együtt tekintsék meg az éppen akkor megnyílt A fáraók után című kopt kiállítást. Nem véletlenül találkoztak itt, sorsszerűen ide irányították egymást megismerkedés céljából történetünk hősei, a Dr. Kollár Coaching későbbi alapítói és sikerre vivői. József gyalogosan lopakodott az elkövetés helyszínére, míg Kriszti gépjárművel verekedte át magát a kapcsolatuk kibontakozása iránt közömbös autósok tömegművészetén.
A kiállítás megtekintését követően, miközben néhány kört tettek a közeli csátéban, József (talán udvarlás céljából, talán öncélúan, ez azóta is nyomozás tárgya) kisebb előadásba fogott akkori kedvenc témájáról, Hilary Putnam Agyak a tartályban című gondolatkísérletéről. Ami (mondjuk) arról szól, hogy ha test nélküli agyak lennénk egy tápoldattal teli tartályban, számítógéppel stimuláva, mondhatnánk-e, hogy agyak vagyunk a tartályban.
Hősnőnk, aki (akkori kinézetét tekintve) egy vörös hajú, dúsgazdag rocksztárra emlékeztette Józsefet, kacéran, de szolidárisan törte vele a csátét és a fejét, miközben sárga szemüvege mögül szimpátiával figyelte az autentikus vagy autisztikus (értelmezés kérdése) sziporkázást.
Mint később az egyik közös olvasmányukban (Simon Baron-Cohen: Elemi különbség) található tesztekből, és egyéb akcióikból egyaránt kiderült, első randevújuk adekvát módon leírható két rendszerező agy romantikus találkozásaként az empátia boncasztalán, bármit is jelentsen ez.
A közös gazbangázolást követően Kriszti udvariasan megkérdezte, hogy elvigye-e Józsefet a kocsiján. A közös autózásból közös élet, közös gyerek, közös célok, közös rendszerépítés, közös praxis és közös iskola lett: a Dr. Kollár Coaching Iskolacsoport. Abban kezdettől egyetértettek, hogy ennek az iskolának másnak, jobbnak kell lennie. - De mi az iskola? - kérdezhették volna Dr. Szókratésszel a brazil válogatott legendás középpályásával.

Az ontológiai coachingról szóló (Vízen járni: A válságkezelés filozófiája, Mentofaktúra Kiadó, 2010.) könyvünk kulcsfogalma a kreatív rombolás. A kreatív destrukció éppen homályossága miatt többféleképpen interpretálható. Ha úgy vagyunk kreatívak, hogy valami újat hozunk létre, akkor szükségképpen leromboljuk a régit. Minél több újat találunk ki (például elválunk, új gyerekeket nemzünk új feleségnek) annál kevesebb régit hagyhatunk meg. A régi és az új kreatív kombinációja esetén (nem válunk el csak újraszőjük kapcsolathálónkat) viszont kevesebb újításra és rombolásra van szükség. Ha kreatívan újrakombináljuk a régit, akkor az összetevőket nem, csak a konfigurációjukat kell újra cserélni és az elavultat lerombolni. A kreativitás megjelenését tehát valamilyen formában a rombolásé követi. A teremtés és rombolás egyensúlya kivételnek tekinthető, egy olyan dinamikus rendszerben, mint például a család vagy egyéb nagyobb szerveződés az információs társadalomban. A lényegét tekintve új és régi nehezen előre jelezhető módon újrarendeződő és felbomló viszonyrendszereket alkot. A ma még működő viselkedésmintázatok a rendszer szereplői számára, gyakran láthatatlanul, elavulttá válnak, és előre jelezhetetlen, hogy a régi és új milyen kombinációja lesz megint adaptív. A kreatív cselekedetek előre nem látható módon megváltoztatják a környezetet, amely szükségképpen olyan rombolásokat is előidéz, amit a teremtő szellem nem is akart. A kreativitás tehát olyan változásokat eredményez, amelyek negatív következményei csak nagyfokú kreativitás révén küszöbölhetők ki.

A kreatív destrukciónak lehet olyan olvasata is, mely szerint a rombolást követi a teremtés. A destrukció elsöpri a fennállót és helyet ad az újnak, mely csak akkor jöhet létre, ha megjelenik a kreativitás. Az adott rendszer lerombolása (mely lehet akaratlagos vagy akaratlan, külső vagy rendszeren belüli) korábban maladaptívnak tekintett viselkedéséket is preferálhat. A rombolás mértéke határozza meg az újdonság arányát. Egy válás vagy szervezeti válság a résztevőket radikálisan új viselkedésmintázatok és vélekedések kidolgozására és elfogadására készteti, amit gyakran szeretnének megspórolni a résztvevők. A lehető legtöbbet akarjuk megtartani a régi repertoárunkból, mivel ez tűnik a legolcsóbb befektetésnek. Ugyanakkor kevéssé valószínű, hogy radikálisan új életszituációban sokat megőrizhetünk a régi dolgainkból, kidobásra ítélt vélekedés- és viselkedés-kacatainkból. Az a közhiedelem, mely szerint az új automatikusan követi a lerombolt régit, merő tévedés, mely sok második házasság felbomlásához, vagy új, sikeresnek ígérkező, életszakasz kudarcához vezet.

A kreatív destrukció művészetét Proust Az eltűnt idő nyomában című könyve segítségével mutatjuk be, és gyakoroljuk a hozzánk fordulókkal. Az ontológiai coaching eszközként használja Proust szövegét arra, hogy megtanítsuk a coachee-kat az idő kezelésére, vagyis arra, hogy sikeresen és élvezettel vegyenek részt az idő eltüntetésének és magtalálásának játékában. Az idővel való bajoskodás különféle módozatait a legárnyaltabb és legkonkrétabb formában Proust regényfolyama ábrázolja, mely valójában egy tanulási folyamat bemutatása. A prousti ontológia felhasználása révén megvilágítható a különféle idők, és a kreatív romboláson alapuló tanulás közötti szoros összefüggést. Az eltűnt idő nyomában című könyvben három ontológiát mutat be a szerző: a társaságé életét, a szerelemét és az alkotásét.

A társasági élet kreatív a semmitmondó jelek intenzív termelésében, melynek révén lerombol mindenfajta értelmes gondolatra és cselekvésre irányuló igényt. A gondolkodás és értelmes cselekvés teljes hiánya viszont olyan mennyiségű semmitmondó jel kibocsátást követeli, amelyre egyszerűen nincs mód. Ekkor a társasági élet prousti ontológiája át kell hogy adja a helyét a szerelemének.

Proust szerint, ha valakibe szerelmesek leszünk, akkor az általa kibocsátott jelek révén egyedivé, megismételhetetlenné tesszük. A szerelmes fogékonnyá válik arra, hogy szerelmese jeleit kreatív módon befogadja, értelmezze, ami arra készteti, hogy lerombolja a korábbi kapcsolatai által kialakított sztereotípiákat. A szerelem is kreatív destrukcióra indít bennünket, egyszerre építő és romboló.

A Proust által létrehozott harmadik explicit ontológiával rendelkező világ a képzettársításoké, melynek létrehozása és fenntartása szintén a kreatív destrukció révén történik. Az érzéki minőségek, különféle benyomások arra indítanak bennünket, hogy szokatlan kombinálásuk révén elszakadjunk a korábban berögzült asszociációinktól. Ilyenkor az érzéki tulajdonságok elválnak azoktól a tárgyaktól, amelyeket szokásosan jelölnek, és más, szintén szabadon lebegő, impressziókkal vagy tárgyakkal kapcsolódnak össze. Az így létrehívott jelkomplexumot azután megpróbáljuk megfejteni, melynek eredményeképpen másként látjuk a világot, mint addig. Ez az ontológiateremtés paradigmatikus formája. A kreativitás itt abban áll, hogy először is képessé válunk arra, hogy szabadon eloldjuk a jeleket azoktól a tárgyaktól, amelyeket eredendően jelölnek, és új módon kombináljuk őket, ezt követően pedig innovatív értelmezéseit adjuk az általunk létrehozott új jelkombinációknak. E folyamat során elkerülhetetlenül szét kell rombolnunk megszokott, mechanisztikussá vált asszociációs gépezeteinket. Itt mindig fennáll a kudarc lehetősége, vagyis az, hogy visszatérünk a jól bevált automatizmusainkhoz, és úgy kapcsoljuk egybe benyomásainkat, mint ahogy korábban már megszoktuk. Az elbeszélő számára a madleine nevű sütemény visszaidézi elveszett combray-i gyerekkorát.

tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az (Proust, 1983a, 55).

Az elbeszélő részletesen bemutatja azt az asszociációs folyamot, amelynek kiinduló forrása a teába mártott sütemény, és végpontja a regényhős esszenciális énjének felfedezése, pontosabban megkonstruálása. Proust azt sugallja az olvasó számára, hogy bármikor bekövetkezhet a csoda, nem kellenek ahhoz különleges utazások, óriási előkészületek, hanem csupán nyitott, kreatív személyiségre van szükség, aki képes lerombolni a régi énjét vagy énjeit és élvezni az újat, az által, hogy a kreatív destrukció révén elszakad berögzült szokásaitól, gépies mechanizmusaitól.

Proust nagyon pontosan ábrázolja azt a pillanatok alatt bekövetkező változást, amely - a mindennapi rutint előidéző, és az abból származó szomorúságból, valamint az élet értelmetlenségének kényszerű elfogadásából - hirtelen kiragadja az elbeszélőt és elvezeti önmaga lényegéhez. Az anyja valószínűleg szokásához híven, vagyis begyakorolt automatizmusaitól vezérelve hozott neki teát és süteményt. Ezt követően a regényhős gépiesen belemártotta a teába, majd automatikusan a szájába vett egy kanállal. Amint a süteményt megízlelte, az esztétikai benyomás hatására, egészen váratlanul csoda történt. "Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam." A megszokáson alapuló oksági lánc hirtelen elszakad, a mindennapjait gépiesen és motiválatlanul élő, az életet értelmetlennek vélő gyerek, hirtelen úgy látja magát, mint aki képes kiszakadni ebből a semmibe vezető determinációból, és a szabad asszociációk révén elérkezik önmaga értékes középpontjának felfedezéséig vagy megkonstruálásáig. A teába mártott madleine "az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az". A narrátor saját idejét ugyanúgy vesztegeti, mint gyerekkori énje, mindaddig, amíg művészete értelmezésének végére nem ér, ami lehetetlen, hiszen a végtelen önreflexióra még számára sincs mód. Ugyanakkor Proust szerint az életet művészetté tenni magasabb rendű idő-elvesztegetés, mint a társasági élet és a szerelem. A kreatív destrukció legmagasabb rendű formája az alkotás, mellyel saját életünket szuverén módon megkonstruáljuk. Úgy véli, azzá kell válnunk "akik ténylegesen vagyunk", de ez nem azt jelenti, hogy azzá, "akik ténylegesen mindig is voltunk" hanem "akivé annak az ízlésnek a megteremtése során váltunk, amellyel végül megítéljük magunkat" (Rorty, 1994, 116). Belső világaink és a hozzájuk tartozó énjeink kreatív destrukciója egészen halálunkig tart, anélkül, hogy lenne rá bármilyen esélyünk, hogy megvonjuk életünk végső mérlegét, hiszen ehhez, a halálunk után is élnünk kellene. Az ontológia coaching ebben segít: hogy a hozzánk fordulók a kreatív rombolás révén izgalmas, interpretációra csábító, "átélhető", lezáratlan, nyitott alkotássá formálják életünket.

Dr. Kollár József PhD

Egyetemi oktató (PPKE), kutató
Elmefilozófus, akkreditált igazságügyi mediátor
MESTER COACH
IR Minisztérium hivatalos, senior fokozatot elnyert mediátor-kiképző trénere
20 év tanítási gyakorlat
10 év coaching gyakorlat
Magyar Coachszövetség Szakmai Igazgatója
IACM alapító tagja, IACM European Chater elnöke
International Coach Federation (ICF) tag
Nemzetközi coach tanúsító ACC (ICF) minősítő fokozatra előterjesztett akkreditáció

Tanár

Dr. Tiba Zsolt

Jogász, ügyvéd-mediátor
Budapest város volt főjegyzője 18 éven keresztül

Tanár
(mediáció: jogi blokk)

Dr. Kollárné Déri Kriszti

Mérnök-szakközgazdász
Akkreditált igazságügyi mediátor
LIFE ÉS BUSINESS COACH
IR Minisztérium hivatalos, senior fokozatot elnyert mediátor-kiképző trénere
10 év tanítási gyakorlat
10 év coaching gyakorlat
Magyar Coachszövetség Kuratóriumi elnöke
International Coach Federation tagja
Nemzetközi coach tanúsító ACC (ICF) minősítő fokozatra előterjesztett akkreditáció

Tréner

Dr. Hermánné Fogarassy Éva

Pszichológus
Akkreditált igazságügyi mediátor
LIFE ÉS BUSINESS COACH

Tréner

Vámosné Sinkó Klára

Vezető tanácsadó, üzleti tréner, csoporttréner
MASTER BUSINESS COACH
BELSŐ MASTER COACH (ING)
IACM tag

Tréner

Abaházy Noémi

Pszichológus
Vezető tanácsadó, nemzetközi üzleti tréner, csoporttréner
MASTER BUSINESS COACH
INTERKULTURÁLIS MASTER COACH
IACM szakmai tanácsadója

Tréner

DR. Tőzsér János phd

Egyetemi oktató (ELTE, Kaposvári Egyetem), kutató
Vezető kutatási tanácsadó

Tudományos tanácsadó

Dr. Bányai Ferenc PhD

Egyetemi oktató (ELTE)
Jogász és Filozófus
Akkreditált igazságügyi mediátor

Tréner

Dr. Laurentu Seffer

Ügyvéd-mediátor
Bankügyi Mediációs Egyesület elnöke
Akkreditált igazságügyi mediátor

Meghívott
tréner

Dr. Balogh Gábor PhD

Egyetemi oktató (PPKE), kutató
Szociológus

Meghívott
tanár

Dr. Kormos József PhD

Egyetemi oktató (PPKE), kutató
Mérnök, Teológus, Filozófus

Meghívott
tanár

Dr. Zsávolya Zoltán PhD

Egyetemi oktató (PPKE), kutató
Író, költő, Esztéta

Meghívott tanár